2018. január 20., szombat

Eső

Eső
Szeresd a holnapot,
és az esőt.
Ha vége a nyárnak.
Akkor vége a nyárnak.
Egy nyavalyát.
Az ünnepnapokhoz illik ünneplőruhát venni, és szóba állni is lehet néha a szomszédokkal. De ne törd magad nagyon, lehet, hogy nem kedvelnek téged, mert nem szeretik, hogy öltönyben jársz, vagy köhögsz, amig lemész reggel a lépcsőn.
Pokoli napom van ma, pokoli.
A fejem is fáj.
És vége a nyárnak,
és az ünneplőruhám is pocsékba ment
egy mignontól, amit Erzsi vitt a beteg nagymamának
a villamoson.
Lehet, ha halkabban köhögnék
vagy nem járnék a városban
vagy nem zárnám kulcsra az ajtóm
hogy ne jöjjön be senki.
Vagy nem.
Vagy mégis. Meglehet.
Esik még? Esernyőt vigyek?

2018. január 18., csütörtök

Svéd kávé

- Milyen kávéjuk van?
- Van brazil, olasz, colombo.
- Svéd kávé nincs?
- Nincs svéd kávé, egyáltalán nincs.
- Svédországban van.
- Lehet, ott nem jártam, de lehet, hogy ott is csak brazil , olasz, meg colombo van.
- Akar beszélgetni?
- Nem, csak a kávékat sorolom.
- Jó, akkor kérek egy brazilt.
- Tejjel?
- Nem, tejet nem.
- Habbal?
- Nem habot nem kérek.
- A keksz jár hozzá.
- Rendben.
- Akkor egy brazil, tej és hab nélkül, keksszel.
- Várjon, inkább egy konyakot.
- Jó, a kávé törölve? 
- Milyen konyak van?
- Napóleon, Remy Marten, Henessy.
- Egy Napóleont kérek. Nem drága?
- De igen.
- Akkor jó, olcsót nem iszom.
- Akar beszélgetni?
- Nem, csak a kávémat, ha lenne szives.

2018. január 17., szerda

Lakkfestett

 ... zongora hangja, egy fekete lakkfestett zongora hangja, ...a lakat rározsdásodott a kertkapura, mióta Ede bácsi,... egy kereklámpás egy kockalámpásra, tudod,... a diódaráló ott maradt, nem baj, már ugyse' ..., a tárgyak nem őriznek emlékeket, emlékeket csak emberek őriznek, őket meg,... hát persze, szóval egy lakkfestett fekete zongora hangja mi?... Hát persze...

2018. január 12., péntek

Karib szigetek, repülővel


Egy büfében ebédeltem a belvárosban, valami erős étel volt, tésztával, kisadag. Mindegy, nem fontos. Az első falatoknál leettem magam, és amíg a szalvétával tisztogattam a zakómat, leült a mellettem lévő asztalhoz egy férfi és egy nő. A férfi barna zakóban volt, mindkét könyöke az asztalon, úgy evett. A fején egy kistányérnyi kopasz folt, ennyit láttam belőle. A nőt nem láttam, csak hallottam a hangját, néha, amikor a férfi felemelte a jobb kezét, hogy bekapjon egy falat nem tudom mit, tésztával, kisadag - itt mindenki ezt eszi – láttam, hogy a nőn rózsaszín kardigán van. A hangját is hallottam, ilyeneket mondott: …a társadalmakban a boldogságot a GDP adatiból mérik, Amerikában a hetvenes években… Most valami szörnyű szürcsölés következett, felkaptam a fejem. A nő folytatta: … tudta, hogy a kereskedelmi etika alaplevei… – szürcsölés –. A férfi bólogatott, a kopasz folt le-fel járt. Megpróbáltam átkukucskálni a vállal felett, hátha látom a nőt, aki szürcsöl. Valamiért nem tudtam napirendre térni ezen a szürcsölésen. A hangot a szívószál okozta, ahogyan a pohár alján maradt italt próbálta felszívni. Zavart a dolog. Nők nem szoktak szürcsölve inni. Jellemhiba, életvezetési probléma, magány és kiegyensúlyozatlanság. Ez biztos. Nem tudom mi ütött belém, legszívesebben felálltam volna, és elvettem volna tőle a poharat. Ócska napom volt ma, a HÉV-en rengetegen voltak, egy kövér férfi a képembe tüsszentett, egy másik ember végig telefonált. Leszálltam a következő megállónál, majd vissza, de nem lett jobb. A munkahelyemen számoltam a lépcsőket a kaputól a bejáratig, hatvannyolc, csakúgy, mint hat éve mindennap. Én többet nem megyek be oda, elég volt. Haza akartam jutni. Becsukni az ajtót, elhúznia függönyt, és hátralevő életemben macskakaján élve, ki se jönni onnan többet. És még a nő is szürcsöl itt, és közben arról beszél, hogy a hidegebb éghajlatokon lévő országok GDP -je mindig magasabb, mert a fűtés miatt a hozzáadott érték mindig több mint délen, és itt ismét áttért a boldogságra, mint általános egyenértékesre, bár talán rosszul hallottam. De miért szürcsöl? És miért szorít a nyakkendőm, és a nadrágszíjam, és az ingem is kijött hátul, amikor futottam a zebrán. Nem voltam komfortos, a legkevésbé sem. Fontolgattam még egy kisadag nem tudom mit, tésztával, és fontolgattam szójaszószba fojtani életkedvem maradékát. Amikor felnéztem, már nem ültek ott, elmentek. nem is láttam mikor. Nem is láttam, hogy néz ki a nő. Meg se’ ismerném az utcán. Lehet, hogy szép nő volt, és okos, ezzel a boldogság egyenértékessel azért érdemes lenne részletesebben foglalkozni. Persze, meg sem ismerném az utcán. Nem mintha számítana. Visszamegyek dolgozni. A lépcsők most is hatvannyolcan lesznek, hatvannyolc gyilkos, hatvannyolc csepp méreg, hatvannyolc halott remény. Az élet koptatásának napi hatvannyolc foka. Visszafelé egy utazási irodánál a kirakatban láttam egy repülőgépet, egy aranyló tengerpartot, és egy légi-utaskísérőt kékben, térd feletti szoknyában, széles ragyogó mosollyal. A rohadt életbe.
- Bocsánat uram, ezt a sálat nem maga hagyta a büfében?
- Nem, nem az enyém.
- Kár.
- De mennyire.

2018. január 7., vasárnap

Fikusz a hatodikon




Lifttel mentem a tizenkettedikre. Beszálltam, nem volt más utas, megérintettem a gombot a kezelő konzolon, és elindultunk. Arra gondoltam, beugorhatnék a büfébe a hatodikon, nem annyira fontos, de hátha találkozom ismerőssel. Megnyomtam a hatodik emelet gombját, a fény kigyulladt. Amíg a lift felfelé haladt, eszembe jutott: tegnap úgy néztem a kedvenc filmemet a tévében, hogy levettem a hangot. Már annyiszor láttam, kívülről tudom, ki mit mond, nem is fontos, de a filmet szeretem megnézni olykor, újra és újra. Nagy hatással van rám. Szól a filmben egy dal, amikor az következett felhangosítottam, majd ismét lehalkítottam, úgy néztem tovább. Azon gondolkodtam, vajon más furcsának találná-e ezt, a néma filmezést. Úgy vélem ez egy másik dimenzió a megértésben.
Egy háborús film, amit néztem tegnap, de nem hadmozdulatok vagy a csaták vannak ábrázolva, hanem emberi érzések, kit, mivé tesz a háború, hogyan torzul el a személyiség szélsőséges helyzetben. Kíváncsi lennék, vajon én hogyan bírnám a halál közelségét, az embertelenséget és a feszültséget. Nem tudom, hogyan reagálnék.
            Már oda kellett volna érnem a hatodikra, de még nem állt meg a lift. A mozgást sem éreztem, az indulás után már semmiféle mozgást nem éreztem. Lehet, hogy áll a lift, de az is lehet, hogy halad. Ez egy zárt doboz, nem tudtam meggyőződni arról, hogy valóban halad-e, vagy áll. Hosszasan nem történt semmi. Lehet, hogy amíg elgondolkodtam a filmen, felértünk a tizenkettedikre, csak nem nyílt ki az ajtó. Vagy a hatodikra. Vagy felértünk a legfelső emeletre, valamiért elromlott a lift, és most zuhanunk, csak nem észleltem a film miatt, illetve a gondolataim miatt. Igen, ez lehet. Elég sok idő telt el.
Mintha éreztem volna, hogy zuhanunk, hogy egyre gyorsulva közeledünk a földszinthez, illetve ahhoz a vastömbhöz, ami a lift alatt van, már a pincében. Tudom, hogy van ott egy vastömb, már láttam ilyet.
Mennyi idő telhetett el azóta, hogy nem érzékeltem a lift mozgását? Egy perc lehetett, de becsaphatott az időérzékem. Ha egy perc volt, és zuhanunk a tizenkettedikről, akkor, lássuk csak, mennyi is lehet még a becsapódásig, talán tíz, vagy csak öt másodperc.
Elöntött a veríték, a szám kiszáradt, már csak három másodperc lehet, és vége. Végem. Nem jött ki hang a torkomon, kezemmel a lift falához támaszkodtam, körülnéztem, kerestem valamit, egy kis peremet, amire ráállhatok. Nem is tudom miért jutott eszembe ez, hiszen mindegy. A becsapódásnál ez nem segít. Már csak egy pillanat.
Döccent a lift. Nem vettem már levegőt.
            Az ajtó kinyílt, a hatodikon lehettünk. Elsőre nem tudtam, de hamar megismertem azt a növényt, ami az ajtó mellett volt, ilyen csak ezen az emeleten van. Fikusz.
            Kiszáll, vagy megy tovább?  kérdezte egy férfi, aki az ajtó előtt állt. Bólintottam nem tudom miért, hiszen eredetileg ki akartam szállni. Most mégis maradtam.
             Meleg van itt, nem megy a légkondi  mondtam, és megtöröltem a homlokom egy papírzsebkendővel. Biztosan maradt a bőrömön egy kis darabka papír, mindig marad, majd meg kell néznem a tükörben.

2017. december 30., szombat

Egy gitáros naplója ( I.rész)



Minden a pályaudvaron kezdődik. Mindig egy pályaudvaron kezdődik, még ha elsőre nem is   látszik. A vasúti pályaudvar az indulás, a megérkezés, a kezdet és a vég. Itt senki nem tartózkodik sokáig, minden átmeneti, még a vasutasok is hazamennek a műszak végén. Csak az állomás örök, minden más bizonytalan. Az erre járók keveset beszelnek, néha kiáltanak, jeleznek, intenek, búcsúznak, örülnek, szomorodnak, igazi érzésekkel vagy képmutatóan.

Karl a váróterem kemény padján ébredt, a feje az íves könyöklőn, feje alatt csak a fekete kötött sapkája, mint párna. Egy gyerek állt előtte, nyalókát tartott ragacsos kezében, a másik keze mutatóujjával Karlt böködte a mellkasán.
– Él még a bácsi? – kérdezte magas, sipító gyerekhangon. Négy éves lehetett. Az anyja a szemben levő padon ült, majdnem aludt, szeme félig lehunyva, csak annyira éberen, hogy azt meg lássa, a gyerek itt van e a közelében. Karl felhorkantott, felült, sapkáját a kezében gyűrögette. Papírzsebkendőt vett elő, persze használtat –  ki tudja, hogy lehet, de mindig használt zsebkendő kerül az ember kezébe a kabátja zsebéből –, belefújta az orrát, eltette, mert szemetes nem talált. Megdörzsölte kialvatlanságtól vörös szemét, megforgatta a fejét az elgémberedett nyakán, megroppant egy–egy csigolya, mintha enyhült volna a merevség és a fejfájása is egy kicsit.
– Tűnés, kis szaros – mondta, és olyan mozdulatot tett, mint aki madarat hessent el. Hangja rekedt volt, gyorsan elhalt a nagy váróterem kopott falai között, lehullt, mint egy falevél, a sárguló fűre, mindjárt a lábai elé. – Tűnés. 
A gyerek nem tágított, de abba hagyta a bökdösést amikor Karl felült.
– Menj anyukádhoz, vár – mondta Karl.
A gyerek kikapta a szájából a nyalókát es elinalt, odarohant a nőhöz a másik padon, fejét belefúrta az ölebe, de közben kikukucskált a hóna alatt, Karlra nézett. A nő átölelte, megsimogatta a gyerek hátát.
Karlnak nem volt csomagja, már a városba is igy érkezett, tegnap, csomag nélkül, egy kabátban. Néha csinált ilyen dolgokat. Reggel elindult, és ment amerre vitte a lába, szeszélyből, vagy menekülésképpen, maga sem tudta. Olykor azt gondolta, kalandvágyból kel útra mert vonzza az ismeretlen, de még is inkább menekülés volt ez, vagy egyszerű kétségbeesés.
A nagyvárosban lakott, ott is a belvárosban, egy régi ház harmadik emeletén, két szoba hall, igy mondták a szülei amikor megvették ezt a lakást a Dembinszky utcában, illetve elcserélték. Nekik a Nap utcában volt egy szoba–konyha, ez kicsi lett, amikor a gyerek – a kis Karl, akit Károlynak kereszteltek és Karcsikának hívtak –  megszületett, igy azután elcseréltek, ráfizetéssel, erre a két szoba hallra.
Itt éltek mindig is, amióta Karl csak emlékezett hárman, ő, az anyja meg az apja. Mostanra egyedül maradt a lakásban. Az apja, egykori nyomdai művezető és gépmester, majd nyugdíjas, tizenkét évvel ezelőtt, egy vasárnap délután, a rántott csirke után egy órával, szívéhez kapott és meghalt.
Anyja két éve szeretetotthonba költözött.
– Nem szeretetotthon mama, apartman – mondta Karl, az anyja ránézett, nem válaszolt.     Karl zenész volt, éjszakánkét egy bárban játszott, ez volt a fix helye, gitáros volt. Játszott máshol is ahova hívták, lakodalomban is, kiállítás megnyitón is, ahol kellett egy gitáros, kis költségvetésű dolgokon is, olykor csak egy ebédért.
– Nem tudsz gondoskodni rólam – mondta az anyja neki, mielőtt elköltözött a szeretetotthonba. – A nagybátyád találta ezt a helyet, jó lesz. Szemrehányás hallatszott a hangjában, nem ok nélkül. – Már elég öreg vagyok, ott majd mindig lesz körülöttem valaki. Karl rosszul érezte magát amikor ezt mondta az anyja, de tudta, valóban nem tudná ellátni, éjszaka dolgozik, nappal alszik, amúgy sem volt valami házias. Egy rántotta az rendben, de a mosogatás az már nem, a zokni, ha lyukas, majd lesz vele valami, majd valaki megvarrja.
Karl egyedül élt a két szoba hallban, amióta az anyja elköltözött. Úgy volt, hogy elcseréli egy kisebbre, vagy eladja és vesz valamit vidéken, de ez mindig halasztódott. Az anyja nem örült volna neki: – Nem tudsz bánni a pénzzel, csak elköltenéd mindenféle hülyeségre. Karl megpróbált vitába szállni vele, de nem túl nagy meggyőződéssel. Itt lakott, ez igy volt, igy lesz. majd, ha másként lesz, akkor úgy lesz, nem sokat foglalkozott a dologgal.
 Néha itt aludt egy–egy lány, néha itt is maradt egy két hétre egyik másik. Nem nagyon vertek gyökeret. Ildikó kivétel volt, ő három hónapig lakott itt, de egyszer korábban ért haza, és Karlt az ágyban találta egy vokalista lánnyal. Nem volt nagy vihar, Ildikó összeszedte a holmiját, bevágta a bejárati ajtót maga után, a kilincs feletti kis ablak betörött, és elment.
– Maga csak mindig csinálja itt a botrányt! – kiabált Margit néni, a másodikról. Amikor mérges volt, mindig magázta a fiút. Karl intett neki, becsukta az ajtót, csöndesebben, és visszament a vokalista lányhoz, aki addig a körmét lakkozta.
Amikor a lány is elment, Karl lement a másodikra Margit nénihez, aki gyerekkorától ismert, hiszen mindig is itt lakott a házban, és megkérdezte, maradt–e almás pite vasárnapról. Margit néni vasárnap mindig almás pitét sütött, jó sokat, ha jönnének a gyerekei vagy az unokai, jusson bőven. Néha maradt szerdára is, ha nem jöttek, néha keddig elfogyott, a házbeliek is rájártak.
– Gyere be, te, csibész! Mikor voltál anyádnál? Levest eszel? – Nem várt a válasszal, elővett egy csorba szélű mélytányért – a jobbakat vasárnap tette fel – szedett a tegnapi bablevesből, kenyeret vágott hozzá, leült a hokedlira, és nézte hogy eszik Karl. Jóízűen kanalazta a levest, törte a kenyeret hozzá.
– Meg kellene már végre nősülnöd, egy rendes asszony rendbe szedne. Elfelejthetnéd már Évát, elment, nem is gondol az már rád.
Karl bólogatott, evett, amikor elment megpuszilta Margit nénit az arcán.
– Csókolom. 
Éva nagy talány volt. Nagy szerelem. A kávéházban találkoztak, ahol Karl játszott. Éva egy társasággal érkezett, vermutot ittak, sokat nevettek. Az egyik szünetben Karl odalépett hozzá, és beszélgetni kezdtek. A kávéházból együtt jöttek el, Éva társasága már régen elment. A záróra után Karl hazakísérte, Budára mentek, sokat sétáltak akkor, a kapuban átölelte, a lány viszonozta is az ölelést, de többet nem engedett. – Szervusz – mondta, és bement a házba. Karl még egy ideig ott maradt. Mérges volt, de örült is, furcsa volt, nem olyan, mint az eddigi ismeretségei. Biztos volt benne, hogy még találkoznak, nagyon is szerette volna. Hazafelé beugrott egy unikumra a Három betyárba, ami a neve ellenére, egy modern berendezésű éjszakai lokál volt a budai körúton. – Enne is valamit? – kérdezte a pultos. Karl nemet intett, ivott még egy felest, de kellően józan maradt. Visszament a házhoz, ahová Éva bement, és megnézte a névtáblát, persze nem talált ismerős nevet, nem is tudta, hogy hívjak a lányt. Az utcán álldogált még egy ideig, és megpróbálta kitalálni melyik ablak lehet a lány hálószobájának ablaka. Másnap este találkoztak, Éva eljött a kávézóba, záráskor hazamentek a két szoba hallba.
– Te vagy? – kérdezte az anyja, aki akkor még ott lakott, a belső szobában.
– Igen – mondta Karl –, csak aludj.
– Van veled valaki?
– Nincsen, anyám. Csak aludj.  -Nevettek, és besurrantak a kisszobába.
Éva ott maradt aznap éjszaka, Karl biztos volt benne, hogy ez már mindig igy lesz. Éjszaka még, de már hajnal felé, mezítláb kiment a konyhába és vizet eresztett egy pohárba. Élvezte a hideg követ is a talpa alatt.
 Éva komoly lány volt, mérnök hallgató, szorgalmasan dolgozott gyakornokként, a szüleivel lakott még, amikor megismerkedtek, háztartást vezetett, tudott főzni. Komoly tervei voltak az életre. – Két évig dolgozom még ebben az irodában, ez jó hely, sok megrendelésük van, megtanulom rendesen a szakmát, és utána, ha végzek, akkor ide jövök rendes állásba, az öreg kedvel engem.
– Na a vén kecske, mi?
– Hülye vagy, nem úgy – mondta és elpirult. Belebokszolt Karl hasába játékosan, azután átölelte, magához szorította.
Éva rendes lány volt, senki sem értette hogyan szeretett bele a lompos fiúba, aki összevissza élt, terv nélkül, akinek egy jó kabátja volt, meg a két szoba hall, nem mintha ez számított volna Évának. Karl anyjával is jól kijöttek, gyakran beszélgettek, amikor Éva Karlt várta, aki vidéken volt fellépésen, vagy sokáig dolgozott a kávéházban és a lánynak nem volt kedve a füstös helyhez aznap. Ilyenkor elment a lakásukra, és az anyjával együtt várták haza Karlt, aki volt, hogy csak késő éjszaka jött haza és akkor sem józanon. Ez egyre többször fordult elő. Egy évig voltak együtt. Éva bírta ameddig lehetett, a fiú éjszakázást, kimaradozását, és azt, hogy olykor más parfüm is van Karl ingén, mint a saját borotválkozó kölnije.
Karácsonykor eljött Éva, és bejglit csináltak a mamával, meg halászlét, ezzel várták Karlt, aki csak hajnalban szédült haza, piás volt és büdös, hányás szagú. Éva, aki a nagy füles fotelben összekucorodva aludt, felébredt amikor jött, levetkőztette, megmosta az arcát egy vizes törölközővel, lefektette és elment. Nem jött többet.
Karl nem kereste: nem számít, ha nem jön, majd jön – gondolta. De Éva nem jött. Egyszer, amikor már nagyon nem bírta, Karl elment és a mérnöki iroda előtt várta, este volt esett is. A lány kilépett a kapun, karcsúan, csinosan, kinyitotta az esernyőjét, alábujt és elment a villamos felé, nem vette észre Karlt, aki ott állt szemben, félig az eresz alatt, kabátja gallérja felgyűrve, sapka nélkül, ázottan. Állt egy ideig, majd hazament. Akkor is bement Margit nénihez, evett almás pitét, elmondta neki Évát, majd felment.  Az anyja a hallban a horgolt terítőt igazgatta a fekete étkező asztalon.
- Elment, nem jön vissza – mondta Karl.
- Nem érdemled meg azt a lányt.
- Maga kinek a pártján van, anyám?  Karl felvette a fellépő ruháját és elment a bárba játszani.
Nem beszéltek Éváról, bár anyja megpróbálta néha szóba hozni, de Karl nem bonyolódott bele a vitába. Járt zenélni, ivott, tekergett. Egy zenekart is alapított, vagy beszállt inkább, Gézával a dobossal, voltak ötleteik, de kifulladt a dolog hamar, pénzt is veszített rajta. Egyszer a rendőr hozta haza, a Szabadság híd alatt találták meg, a cipője nem volt rajta, és nem tudta, hogy került oda. A rendőr ismerős volt, iskolatársa Karlnak, hazahozta: - Vigyázzon rá Marika néni.
– Ha lehetne – mondta Karl anyja. Nem fektette le a fiát, csak a hallban a kerevethez támogatta. Ott aludt el.
– Ha lehetne – mondta még egyszer Karl anyja a bezárt ajtónak, amikor elment az ismerős rendőr. Ott ült egy ideig a kemény támlás széken, azután ment és főzött egy teát. Karl horkolt a kereveten, csak estére ébredt fel. – Keresd meg, jót mondok, Karcsikám, keresd meg – mondta neki az anyja.
– Ugyan hagyjon már mama – legyintett a fiú, és felbontott egy sört a hűtőből.
 Azóta eltelt pár év, anyja bement a szeretetotthonba, a fiú élt ahogy lehet, Éva elköltőzött a varosból, senki nem tudta hova, vagy Karlnak nem mondták meg, pedig kérdezősködött utána, az irodához is elment még néha, de nem látta többet a lányt.
Néha, amikor már elege lett a langyos sörökből, a tétova részegekből, a sunyi csibészekből, akik csak pénzre mennek, a két szoba hallból, olyannyira elég, hogy úgy érezze, ha csak egy percet marad megbolondul, akkor elindult, kiment az állomásra, onnan felhívta a kávéházat, ahol játszott, és beteget jelentett, felült egy vonatra, ment amig azt nem gondolta leszállhat, elég messze van, vagy elég közel, ki tudja.
Minden a vasútállomásokon kezdődik, minden, még ha elsőre nem is tűnik fel. A büfében ivott egy vodkát. Úgy gondolta, bemegy a városba taxival, majd megkérdezi a sofőrt, hol van itt egy olcsó szálloda, bérel egy szobát, azután meglátja. Végül is nem taxizott: - Két perc, arra, ott a buszmegálló, tíz húszkor jön is, az beviszi a központba – mondta neki a pultos. Középkorú, nagy hasú férfi, kezében a törlőrongy, soha nem tétlen. Nem szereti a pazarlást.
A buszon kevesen voltak, egy néni, keze ügyében bevásárló kosárral, a piacról jöhet, két kölyök, nyilván az iskolából lógnak, egy fekete hajú lány. Emos – gondolta Karl. Emos, fekete festett tépett haj, az orrában pár piercing, tetkó végig a karján.
– Helló - mondta Karl. A lány rá nézett, felemelte a jobb kezét az ujjait, egy kivétellel behajlította, és felmutatta a férfinak.
– Kopj le! – sziszegte.
– Ugyan már, csak köszöntem - mondta Karl.   
– Szakadj le rólam, vén szaros.
Karl meghökkent. megzavarta a dolog, váratlan volt és túlságosan agresszív.
– Jó, ok, csá-  mondta. Kinézett az ablakon.
A belváros felé haladtak a fő utcában ment a busz. Elszokott ettől a látványtól, a nagyváros nem ilyen. Itt működő kis üzletek voltak az utcában, nézte a cégtáblákat, villanyszerelési üzlet, fodrász, festék bolt, számítógépes bolt, hangszer bolt, a sarkon kávézó.
A postáról egy karcsú nő lépett ki, az esernyőjét kinyitotta és alábujt, az ernyő kék selyme eltakarta az arcát. Karl majdnem felkiáltott, felugrott az ülésről, és a lányhoz fordult:
- Hol lehet leszállni?
- Hát a Nagykereki utcánál – mondta a lány teljesen rendes hangon.
- De nem, most azonnal, vagy legközelebb, hogy lehet megállítani a buszt?!
- Nem lehet, majd a megállónál.
- De fontos, érted fontos.
- Élet halál mi?
- Hát az élet halál!
Az emos csaj felállt, és a buszvezetőhöz ment, valamit mondott neki, a sofőr, fiatalember maga is, a fejét rázta, a lány határozottban mondott megint valamit, itt hátul nem lehetett hallani. A busz lassított, majd nagy szusszanással megállt, és kinyitotta az ajtót.
- Igyekezzen, nem állhatok itt naphosszat – mordult rá a sofőr.
Karl az ajtóhoz sietett, és gyorsan leszállt. A lány feketében ránézett: -  Élet vagy halál! –  csücsörítette fekete rúzsos száját.
Karl intett neki, vigyorgott: - Élet vagy halál!
A járdára lépve körbenézett, és elindult megkeresni Évát.


Eső

Eső Szeresd a holnapot, és az esőt. Ha vége a nyárnak. Akkor vége a nyárnak. Egy nyavalyát. Az ünnepnapokhoz illik ünneplőruhát ven...